A teázás Japánban, azaz a teaszertartás, 1. rész
Teázás Japánban (1. rész)
Az közismert, hogy a japánok nem az a kimondott kávé-ivó nemzet. Manapság a fiatalok körében már kicsit jobban elterjedt, mivel a II. világháború utáni időszakban Japánba is beszivárogtak a nyugati szokások. Azonban még mindig a tea, és a teázás viszik a prímet, hiszen ennek több évszázados hagyománya van.
A nyugati teafogyasztók egy kellemes társalgás, a hideg időszakban a felmelegedés, megfázás esetén a gyógymód, vagy a kávé alternatívájának tekintik a teát, és nem igazán értenek hozzá. Ellenben a teakészítés Japánban nem csak simán teázás, hanem összetett művészet, és filozófia is. Talán még az a kifejezés sem közelíti meg a valóságot, hogy megadják a módját. A teaművészet egy életforma, elsajátításához évtizedek, nagy tudás, és sok gyakorlás kell, a teaivás pedig ünnep, amely szigorú szabályok szerint zajlik.
Definíció szerint a japán teaszertartás, vagy más néven „A Tea Útja” bizonyos japán teafajtáknak az előkészítésével és elkészítésével foglalkozó hagyományos kulturális tevékenység. Legelterjedtebb változata a csanoju / szadó / csadó (chado), ami egy bizonyos japán teafajta, a macsa (matcha) elő-, és elkészítésének folyamatát jelenti. Kevésbé elterjedt változata a teaszertatásnak az szencsadó, ami leveles teával, szencsával foglalkozik. A csadó során használt macsa, azaz a zöld teapor a teacserje pörkölt leveleiből készült őrlemény. Ezt forrázzák le, majd felverik habbá. Így egy zöld, kesernyés illatú italt kapnak, amely egy bögre nyugati teához képest igen szokatlan mind kinézetében, mind ízében. Azonban rendkívül egészséges ital, gazdag antioxidánsokban, B és C vitaminban, és a méregtelenítésért felelős karotinban.
Kétféle teaszertartás létezik forma szerint: a nem-hivatalos (csakai), és a hivatalos (csadzsi). Az csakai időben rövidebb, egyszerűbb alkalom, és kis körben zajlik. A résztvevők kevesebb ételt, esetleg édességet, és enyhe teákat fogyasztanak. A csadzsi sokkal hivatalosabb, szigorúbb, és hosszabb (akár négy órás is lehet!) Magában foglal egy teljes tradicionális japán étkezést édességekkel, erős, majd enyhe teákkal.
Ami a japán tea történetét illeti, az első írásos bizonyíték a 9. századból származik, amikor is egy Eicsú nevű buddhista szerzetes Kínából visszatérve szencsát szolgált fel Szaga császárnak. Valószínűleg ízlett a császárnak, mert egy évvel később, 816-ban császári parancsra teaültetvényeket kezdtek telepíteni. Azonban a tea iránti érdeklődés ezután valahogy mégis alábbhagyott egy időre. A következő fellendülés a 12. században történt, amikor is egy másik szerzetes, Eiszái tért vissza Japánba Kínai útjáról, bemutatva a tencsát. A tencsa egy új teaszertartási stílus volt: porrá őrölt teát helyeztek egy edénybe, forró vizet öntöttek rá, majd „felverték” (a mai macsához hasonlóan). A szerzetes magokat is hozott magával, amelyekből ma a legjobb minőségű teát gyártják Japánban. A tea-port először csak buddhista kolostorokban használták szertartásokon, illetve élénkítőszernek, ám a 13.századra a felsőbb rétegekben státusz-szimbólummá és luxussá vált a teafogyasztás, és a teaszertartás gyakorlása.
A teaivás a 14. században kezdett szélesebb körben elterjedni, amikor Kínából egy népszerű játék honosodott meg Japánban, a tocsa. Ez lényegében egy teabajnokság volt: aki felismerte a legjobb teát a kóstoltak közül, díjat nyert. Később pedig már nem is a díjért, csak a társaság kedvéért jöttek össze a japánok, és hogy a szertartás légkörét élvezzék.
A Muromacsi-korban (1336-1573), a ma is ismert tradicionális japán kultúra kialakulásának időszakában alakult ki a „Vabi-Szabi” világnézeten alapuló „esztétikája ” a teának, ami a dolgok tökéletlenségében rejlő szépséget tiszteli. A szamurájok által követett formalizmus is hatott a szertartásra, és szigorú szabályok alakultak ki. A csadó, vagyis a Tea Útjának mai gyakorlata tulajdonképpen a 16. században élt zen mestertől, Sen Rikyutól származik
A teaszertartás fejlődését elsősorban tehát a zen buddhizmus befolyásolta, hatására a 16. századra a japán társadalom minden rétegében elterjedté vált a teafogyasztás. Az icsi-go icsi-e gondolat is ekkor hódított teret: minden találkozást a lehető legjobban meg kell tisztelni, meg kell becsülni és meg kell ünnepelni, mivel az sosem lesz újra-produkálható.
A japán teaművészetnek három nagy ága van: az Omotesenke, az Urasenke és a Mushakoujisenke. Ezekből az Urasenke nyitott a külföldiek előtt. A teaszertartást számos iskola tanítja. Ezek alapjaikban igen hasonlóak, néhány részletben azonban különböznek. Az egész folyamat szigorú rend szerint zajlik, melyet nemcsak a vendéglátónak, hanem a vendégeknek is illik ismerni. A részvétel egy ilyen ceremónián leírhatatlan, segít jelen lenni, relaxálni, és lelkileg megtisztulni. Amellett, hogy egy kellemes fizikális élmény, spirituális töltete is van, nem is kevés. Miközben a tökéletes mozdulatra, etikettre, hangulatra törekszünk, nem fogunk azon töprengeni, hogy bekapcsolva hagytuk-e a sütőt. Tehát úgy is lehet tekinteni a teaszertartás gyakorlását, mint a meditáció egy formáját.
Szeretnél többet tudni a teaszertartásról? Kövesd Facebook oldalunkat, mert hamarosan érkezik a folytatás!